Egy nem túl sikeres évtized után a Dream Theater idén újult erővel, eredeti dobosával a fedélzeten robbant be Parasomnia című új albumával. A progresszív metalt megalapozó zenekar új szerzeményei ugyan nem váltják meg a világot, a banda nagy előrelépést tesz afelé, hogy ismét régi dicsőségében ragyogjon, jól bevált formuláikat ötvözve pedig egy ütős, minden tekintetben korrekt lemezt sikerült letenniük az asztalra.
A progresszív metal úttörőjének számító Dream Theater igencsak rögös utat járt be négy évtizeddel ezelőtti megalakulása óta. A kétezres évek végéig sikerük szinte töretlen volt, dalaikkal pedig folyamatosan formálták azt a zenei irányzatot, melyet ők maguk hoztak létre. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kilencvenes évek második felétől százával alakultak nyomdokaikba lépni kívánó együttesek,
az ezredforduló környékére pedig a prog metal vált az egyik legfelkapottabb metálstílussá.
1992-es Images and Words című második lemezüket sokan a mai napig valóságos mesterműnek tekintik, s ekkor vett pályafutásuk tényleges repülőrajtot is.
2010 komoly fordulópontot jelentett a zenekar életében, alapító-dobos-zeneszerzőjük, Mike Portnoy ugyanis bejelentette távozását. Helyére Mike Mangini érkezett, akivel öt stúdióalbumot is sikerült elkészíteni, ezek minősége viszont igencsak vitatott. Az persze szinte tényként állítható, hogy a korai munkásságuk varázsát meg sem tudták közelíteni, ebből az igen mély gödörből pedig később sem sikerült igazán kimászniuk. A jeget Portnoy 2023-as visszatérése törte meg, mely egyúttal felvillantotta az újjászületés lehetőségét is a rajongók szemében, akik
irreálisan magas elvárásokkal álltak a Parasomnia című, idén februárban debütált új albumhoz.
Leginkább abból a kérdésből érdemes kiindulni, hogy van-e visszaút egy olyan mélyrepülés után, mint amin a Dream Theater ment keresztül az elmúlt 15 évben? Képesek lehetnek-e valami olyat alkotni, mely újra a trónra emelheti a prog metal korábbi koronázatlan királyát? Ezekre a kérdésekre a nyolc dalt tartalmazó Parasomnia nem ad határozott pozitív választ, ám azt sem lehet állítani, hogy ne történt volna jelentős előrelépés.
Az album leginkább csak hozza a kötelezőt, mintsem hatalmas meglepetéseket okoz, ám legalább egy jól összerakott, dinamikus és technikás végeredményt kaptunk. Mike Portnoy jelenléte az első perctől az utolsóig érezhető, a rá jellemző kreatív apróságoknak köszönhetően ismét reflektorfénybe emelkedik a dobjáték, a dobszólók pedig sokat emelnek az összhatáson. Neki köszönhetően
sokkal nagyobb szerepet kap a játékosság, és egyfajta laza, friss energia hatja át a Parasomniát,
de még a többi bandatag egyéni teljesítménye is sokkal értékelhetőbb, mint korábban. James LaBrie énekhangja sem tűnik végre olyannak, mintha puszta kényszerből énekelne, helyette lényegesen többet játszik a hangi adottságaival. A Mangini-éra talán legégetőbb problémájának az bizonyult, hogy kiveszett a lélek a dalokból. Mintha olcsó utánzatokat, futószalagon gyártott, összecsapott produktumokat kaptunk volna, melyek csak árnyékai voltak a Dream Theater minden korábbi szerzeményének. Az új lemez viszont visszakanyarodik a kezdetekhez, és a virtuóz megoldások mellé végre visszatér az érzelmi dimenzió is. Nemcsak lenyűgözni akar, nem egyszerűen üres szólamokkal és imitációkkal próbálja megtéveszteni a rajongókat, hanem emocionális hatással járó valódi tartalmat kínál, melyre legutóbb a korai kétezres években volt példa a zenekar történetében.
Általánosságban érdemes megjegyezni a dalokról, hogy leginkább szöveg és tematika szintjén különíthetőek el élesen egymástól, ám hosszúságukat tekintve is szembeötlő eltéréseket tapasztalhatunk.
A zenekar ugyanakkor többször újrahasznosít korábban már felbukkanó elemeket,
ami a hangzás szintjén már megnehezíti, hogy radikálisan elválasszuk egymástól a nyolc új szerzeményt. A mindössze másfél perces Are We Dreaming? kapcsán például jogosan merülhet fel elsőre, hogy egy jellegtelen átvezetőről van szó, azonban ez közel sem igaz. Az egymagában felcsendülő, visszafogott, de kétségkívül effektív orgonajáték és az ezzel összefonódó suttogás természetfelettinek ható egyvelegéről beszélünk, melyet baljósabbá tesz az első másodperceken átívelő éjjeli harangszó. Legalább ekkora megdöbbenést okozhat az utolsó, The Shadow Man Incident című szám, amely alig kevesebb, mint húszperces hosszával az album epikus vagy legalábbis annak szánt lezárása.
E két szélsőséges kivételt leszámítva a további dalok 5-11 perc közöttiek,
mely bár egyáltalán nem idegen a Dream Theatertől, jogos a kérdés, hogy így mennyire képesek bevonzani az egyre rövidebb, többnyire fele ekkora hosszúságú zenei alkotásokhoz szokott fiatalabb közönséget. Az elkötelezett rajongók persze nyilvánvalóan nem találnak a már-már eposzinak számító darabokban komolyabb kivetnivalót, néhány helyen azért érezhető, hogy pár percet mindegyik számból kihúzhattak volna, alkalmanként ugyanis a maratoni hosszúság kissé megakasztja a dinamikát.
Az In the Arms of Morpheus című első dal jól rokonítható a már tárgyalt Are We Dreaming?-gel abban a tekintetben, hogy egyikben sincs ének, emiatt a hangszerekre és az egyéb, rendkívül kreatívan használt auditív eszközökre vetül a reflektorfény. A másfél perces alkotás esetében ez utóbbira példa a már említett éjjeli harangszó, míg
a nyitódal egy sokkal komplexebb struktúrát használ.
Eleinte városi zajokat hallunk, például mentőautók szirénázását, aztán lépések zaja hangzik fel. Ezt követi az ajtó nyikorgása, majd kattan a zár, valaki felsóhajt, és egyre intenzívebbé váló hipnotikusan lüktető melódia lesz hallható, mely egyszerre idézi a korai horrorfilmek zenei aláfestését, valamint az ébresztőóra csörgését és baljós ketyegését. Mindez egy kiválóan kivitelezett átmenettel csap át nagyívű gitár- és dobjátékba, melyet a Dream Theaterre jellemző intenzív ritmikai váltások tesznek igazán dinamikussá. Hasonlóan ügyes húzás, hogy a háború borzalmainak egy veterán szemszögéből való bemutatását megcélzó A Broken Man
katonai rádiós bejátszásokkal erősít rá a drámaiságra, helyenként még a dobok is képesek imitálni a golyózáport,
mindezekkel együtt effektíven bemutatva egy olyan, a mindennapi életben is gyakori mentális zavart, mint a PTSD.
A rémálom-tematika ugyan végigkíséri a dalokat, ám mindig más-más aspektusa kerül megvilágításra ennek az egyébként is érdekfeszítő motívumnak. A Dead Asleep rémmesére hajazó szövege egy alvajárás közben bekövetkezett tragikus történetet mond el, a horrorisztikus atmoszférával operáló Night Terror pedig általánosságban beszél a rémálmokról, miközben üdítően ható lassabb refrénje meg-megtöri az alapvetően intenzív tempót. Kissé kilóg a sorból a nagy finálé előtt helyet foglaló Bend the Clock, melynek hangvétele líraibb, és az emlékezetes riffek, valamint a lágy és érzelmes gitárszóló egy igencsak izgalmas egyveleget alkotnak az alvásparalízist tematizáló szöveggel.
A grandiózus lezárás, a The Shadow Man Incident is csatlakozik ehhez a témához,
és egyszerűen ötvözi album összes többi dalának vonásait. Ez önmagában azt is jelenti, hogy eposzi hossza ellenére nem mutat érdemi újdonságot, így ha rövidebb lenne, vagy egyszerűen lemaradt volna az albumról, nem okozott volna hiányérzetet. Szövege ismét egy narratív ívet követ, egy konkrét alvásparalízis esetét meséli el, ezen kívül az első másodpercekben egy számos horrorfilmben szerepet kapó tárgy, egy felhúzható zenélő doboz hangjával indít. Megjelennek a tematikus és ritmusbeli váltások, a különböző intenzitású ének és hangszeres játék, valamint a nagyívű gitárszólók. De ezekkel már találkozhattunk mind az album többi dalában, mind a zenekar korábbi alkotásaiban, így
összességében kissé csalódáskeltő a Parasomnia zárása.
A Dream Theater visszatérő lemezének tehát elképesztően magas elvárásokkal kellett szembenéznie, ennek tudatában pedig nem is meglepő, hogy nem tudott sikerrel venni minden előtte álló akadályt. Mike Portnoy-jal karöltve a lélek és játékosság is visszatért a zenekarba, mely ezzel újra elkezdte visszanyerni régi fényét. Ugyanakkor nem szabad elmenni amellett sem, hogy a jól bevált formulák keverésénél több szükséges ahhoz, hogy az igazi feltámadás ne csak beteljesületlen álomkép maradjon.
A Parasomnia mindenesetre egy nagy előrelépés e cél felé,
okot ad a bizakodásra a jövőt illetően, és felvillantja annak a lehetőségét, hogy a banda mélyrepülése csupán egy régi, elfeledett rémálommá halványuljon.
Dream Theater: Parasomnia, InsideOutMusic, 2025.
Borítókép és fotók: a Dream Theater Facebook-oldala
